Reggeli capriccio 2. rész

Ahogy elhalványulni látszik az a furcsa érzés, amit bennem hagyott az a bók, ott a kávézóban, úgy halványul a fejemben az arca is.

Mióta azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, többet mosolygok az emberekre. Nem tudom, miért, de úgy érzem, a mi utunk még találkozik valamikor, valahol. Ki tudja? Kicsit félek, mert kezdem elfelejteni a vonásait. Hetekkel ezelőtt volt az a kávéházi reggel, és most olyan, mintha meg sem történt volna. Azóta többször is voltam ott, reggeliztem, kávéztam, reggel, délután… de nem jött. Mennyire béna vagyok… úgy érzem magam, mint valami regényhősnő, aki nem tudja, mi végre van a világon. Hiányzik egy olyan ember, akit nem is ismerek, ő sem ismer, és kezdem elfelejteni az arcát. Jó, mi?

Az érzés hiányzik, azt hiszem. Az az érzés, amikor valaki rádcsodálkozik, hogy hú, de szép vagy! Szívesen fognám a kezét ennek az érzésnek, kellemes belegondolni, hogy van valaki, aki úgy gondol rám, hogy a szép lány a kávézóból. Vicces. Soha nem gondoltam azt magamról, hogy szép vagyok. Most meg ezen gondolkodom, a helyett, hogy dolgoznék.

Holnap még egyszer, utoljára elmegyek, és eszem egy croissant-t, narancslekvárt és kávét iszom. Ha nem jön, kitörlöm az érzést, és marad egy emlék bennem, ami nagyon kellemes.

Reggel 6 óra, ébreszt a telefonom, megyek gyorsan a zuhany alá. Imádom ezt a reggeli frissességet. Szerencsére nem sietek sehova, szabin vagyok. Mégis kapkodok, összeszedetlenek a mozdulataim, a pulzusom magasabb. Nagyon izgulok. Úristen, mi lesz, ha találkozunk? Vajon emlékszik még rám? Laza smink, farmer fel, csíkos blúz fel, a balerinacipő jó lesz. Indulok. A vérnyomásom 200. Belépek a kávézóba, szinte üres. Van egy-két törzsvendég, aki mindig itt van (vajon itt élnek?), rajtuk kívül csak én. A pincérnő már tudja, de azért megkérdezi, mit kérek. Croissant, narancslekvár, kávé. Nemsokára már ott is van előttem, érzem a finom illatokat, de nem erre figyelek. Itt van a férfi, a felemás zoknis, a tacsival. Most nem felemás a zoknija, talán beleszokott az egyedüllétbe és egyre jobban boldogul. A kutyája most is nagyon édi. Azon kapom magam, hogy nem érdekel, csak bambulok, de belül majd’ szétrobbanok.

Már egy órája itt ülök, ma sem jön, nem baj, a reggeli finom volt, és legalább ettem valamit. Lassan készülődtem, elhatároztam, hogy ha már ennyi időm van, elintézem a személyim megújítását az okmányirodában. Az nem két perc, de legalább addig is mással foglalkozom. Ahogy felálltam az asztaltól, megéreztem azt az illatot. Itt van, és felém tart! Jézusom, mit csináljak? Idejön? Helló! – köszönt Ő. Ööö… helló! – válaszoltam (Atyaég, de béna! Most mit mondjak?). – Jó, hogy itt vagy. Sokszor voltam itt az elős találkozásunk óta, de nem jöttél sosem. – mondta. Erre elmondtam, hogy én rendszeresen ide járok, lehet, hogy elkerültük egymást. – Dávid vagyok. – mutatkozott be végre. Neve lett az illatnak. Megkérdezte, hogy mit csinálok aznap. Egyből rávágtam, hogy nekem okmányirodába kell mennem, személyi, meg minden. Kért, hogy hanyagoljam, ezt az unalmas programot, majd elintézem máskor. Szeretne nekem mutatni egy helyet, ahol megáll az idő, és ő szeretné az időt most megállítani, velem. Egye fene – gondoltam – menjünk… Felszálltunk a buszra, ami robogott velünk valami nagyon új és nagyon titokzatos felé. Úgy éreztem, az életem most fordulóponthoz ér. Talán ilyen a szerelem első látásra? Vagy túl naív lennék? Valahogy nem volt semmi rossz érzésem Dáviddal kapcsolatban, őszintének tűnt. És most meg fogjuk állítani az időt.

Folytatjuk…

Kovács-Hain Zsuzsa